Mutatjuk a Juhász Gyula verseiből készült összeállítást.
Juhász Gyula a 20. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője, József Attila előtt a magyarság sorsának egyik legjelentősebb magyar lírai kifejezője.
Juhász Gyula: Milyen volt…
Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.
Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.
Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.
Juhász Gyula: Tájkép
Dermedten állnak a halotti csendben
fekete nyárfák fülledt ég alatt.
A csillagok szeme szikrázva rebben,
a Tisza mély opálja hallgatag.
Valami titkot súg a végtelenség,
s a nyárfasorban tikkadt vágy zokog,
az életem oly szép s bús, mint egy emlék:
a hangod bársonyára gondolok.
Juhász Gyula: Augusztus
Sötét szemem az éjbe réved,
Köszöntelek, dús álmú élet!
Ott künn a rózsák násza van ma:
Az örök vágynak diadalma!
Az éj szerelme szerteárad,
Mámor ölébe hull a bánat,
Halk dal száll, száll, erőre kapva
És szilajan törtet az agyba.
S a szentiváni boldog éjjel
Szűz fátylát oldja, bontja széjjel,
S én álmodom gyönyörűt, mélyet,
Felüled Élet, Élet, Élet!
