Jöjjön Ábrányi Emil: Mi a haza? verse.
Egy élénk fiúcska,
akiben a lelket Isten már növeszti,
aki már figyelget,
és kezd számot adni arról, amit érez,
így szólott apjához, édes szülejéhez:
Kedves apám, lelkem, valamit nem értek!
Ha ti a hazáról – ti nagyok – beszéltek,
szemetek – jól láttam – majd könnyekben ázik!
Majd kigyullad, lángol, tüzesen szikrázik!
Kedves apám, töröm a fejemet régen!
Mi hát az a haza? Magyarázd meg nékem!
A haza: ez a föld, hol világra jöttünk.
A haza: ez az ég, mely ragyog fölöttünk!
De hiszen az ég nagy, s mindenütt egyforma!
A haza: e tájék! Kéklő hegyek orma!
Minden, ami itt van és szívünknek drága.
Levegője, napja, vize, rónasága,
a virág a réten, a madár az ágon…
De hiszen van szebb is e kerek világon!
Ha te, én, meg anyám, messze vándorolnánk,
mindenütt megélnénk, boldogok is volnánk.
Van madár mindenhol, mely magasba lebben,
úszdogál mindenhol kis hal a vizekben.
Mindenütt van szép ház, mindenütt van bőség!
Több a haza ennél! Nagyság és dicsőség!
Öröm és gyász együtt!
Nyomorulttá válik akitől elvették,
s megsínyli halálig!
Nappal nincs nyugalma
és éjszaka rémek veszik el az álmát!
Én nem sínyleném meg!
Mindenütt van játék, mindenütt van lepke…
A haza, fiacskám, szívünk legszentebbje!
Oltár, mely előtt csak fejlehajtva,
térden áldozik az ember!
Jó atyám, nem értem! Magyarázd meg jobban!
Hallgass ide gyermek! Apuka mesét mond…
Hallgasd, s jól figyeld meg!
Egyszer volt…régen volt…üldözőbe vették
és addig bántották, addig sértegették,
míg átokkal ajkán elhagyta hazáját.
Esküvel fogadta:
Magyarország táját többé sohse látja!
Nem kívánja látni!
Ezután idegen Istent fog imádni!
A magyart gyűlölni és útálni fogja,
ha keresztre húznák, nézné, mosolyogva.
Hallgatná gyönyörrel zokogását, jajját!
…szólt, és ment haraggal, s ádáz gúnykacaját
gőgös üldözőknek vitte a fülében.
Az idő homokja pergett lassan, szépen.
Költöző madárka, mely vágyát követve
tízszer is, hússzor is útját arra vette,
hova fecske, gólya híven visszajárnak
nyíló kikeletkor: A magyar határnak!
Pergett az időnek halk homokja szépen
és az, aki látta lobogó dühében
a haragos embert, ezelőtt sok évvel,
most bámulna rajta, vagy nem ismerné fel!
Grófokkal komázik és hajlong a lába i
degen királynak fényes udvarában.
A kegyelmes Isten úgy fölvitte dolgát,
hogy sürögve járnak körülötte szolgák.
Tündöklik a napfény aranyos ruháján,
serleg a kezében és mosoly a száján.
Hercegek , bárók közt oldódik a nyelve.
Íme! Most is ott ül, s poharát emelve
szól a társasághoz, harsányan, kevélyen:
Bor! Paripa! Mámor! Kártya! Kocka, éljen!
Éljen a szerencse és a szívtelenség,
hogy a koldus erkölcs condráit nevessék,
s hatalomban, kincsben járjanak bokáig!
Éljen az okosság és éljen sokáig minden a világon…
csak a haza vesszen!
Mikor ezt kimondja, sápad, összerezzen.
Szemei forognak, kábult agya szédül,
s mintha el akarna válni az eszétül.
Fölkacag, kikelve rettentőn magából,
azután.. a könnye omlik, mint a zápor.
Mint a tüzes villám, úgy csap a szívébe
a lenézett, gúnyolt távol haza képe,
s őrült szerelemre gyullad meg iránta,
akit úgy gyűlölt, hogy pusztulásnak szánta!
Ittas cimborái lassan szétoszolnak.
Dünnyögik magukban:
Majd jobban lesz holnap!
És ő maga, rémült inasokkal szemben,
ott zokog sokáig az üres teremben…
És másnap a szolgák, kik parancsát lesték,
a hatalmas embert hasztalan keresték.
Átkutattak várost, kapukat elállták,
de hiába minden… többé nem találták.
Hova ment? Nem sejtik!
Csak az Isten tudja, hogy a bujdosónak
merre visz az útja.
Csak az Isten látja, mi van a szívében,
mi az, ami hajtja, hogy menjen előre zúgó fergetegben ,
és dőljön a kőre, ha tovább nem bírja,
s meg kell, hogy pihenjen.
Mi az, ami hajtja, hogy csak menjen, menjen,
s ne legyen előtte se folyó, se árok,
míg nincsen a célnál, mely után sóvárog!
Ott halad a vándor…vérnyomot hagy lába
sár, hó, víz betódul tépett sarujába.
Elkopott mezének nincs már semmi éke,
de szívében több lesz…mindig több a béke.
Amint közelebb jön a magyar határhoz,
kikelet van újra! Darú, fecske szálldos
kurrogva, csevegve a tavaszi égen.
Hamarabb ott lesznek, ama szép vidéken
mint ő, aki fáradt! Hogy irigyli őket!
A sugárzó légben vígan lebegőket!
Egy pár jámbor ember, – kis tanyák parasztja –
a szegény bolyongót szívesen marasztja.
Pihen is a kunyhók nyájas belsejében,
és az apróságot tanítgatja szépen,
– Rejtélyes mosollyal húzva őket félre –
Isten neve mellett a HAZA nevére!
De fölriad aztán, mert nyugtot
nem adhat idegen föld néki!
Mert itt, nem maradhat!
Végső erejével tolja magát, tolja,
elcsigázott testét már alig vonszolja!
Néha le-leroskad, ekkor összerezzen
és fölnéz az égre szomorún, ijedten,
s kérleli az Istent nagy szótlan keserve:
Még szüksége van rá, még ne hagyja cserbe!
Ah! Azok a bércek! Mintha látta volna?!
Ah! Az a kis erdő! Mintha ráhajolna
oly közel van hozzá…! És ott az a vár – rom!
…Porba hullt a vándor a magyar határon!
Úgy van! Ez a föld az! Ez az Ő hazája!
Odaroskadt hozzá hidegülő szája!
Mozdulatlan karja a rögöt ölelte
és egy hosszú csókban elröpült a lelke…
Visszajött meghalni ahhoz, kit imádott!
Sírsz, fiacskám?! Jól van!
Ez a HAZA!
Látod?!
Mondd el, amit gondolsz!
Mi a véleményed Ábrányi Emil: Mi a haza? verséről?
