A versek oldala
Jöjjön Dsida Jenő: Óda az édesanyámhoz verse. Dicsértessél ma te is itt a földön, mert esküszöm, hogy nagyon nagy a Lelked s a földi szivek földig borulását Te mindenkinél inkább megérdemled. Nézem, látom a teltzsákú sok évet és érzem: nekem már semmit se hagy, de büszke leszek mindéltemig arra, hogy Te vagy nekem az, aki […] Olvass tovább
Jöjjön Pilinszky János: Ne félj verse. Én megtehetném és mégsem teszem, csak tervezem, csak épphogy fölvetem, játszom magammal, ennyi az egész, siratni való inkább, mint merész. Bár néha félek, hátha eltemet a torkomig felömlő élvezet, mi most csak fölkérődző förtelem, mi lesz, ha egyszer mégis megteszem? A házatok egy alvó éjszakán, mi lenne, hogyha rátok […] Olvass tovább
Jöjjön Ady Endre: Nő van mellettem verse. Leszámolok, fullasztó nőim, Kedves, jó kedvvel veletek: Mert valakit magamnál is tán jobban, Gyalázatosan szeretek. Drága, szép simulásai a Szépnek, Hogy körülfogtok, buzdulok S aztán jönnek, mik mindig jókor jönnek: Nő, szép, szeret, de megfulok. Olvass tovább
Jöjjön Arany János: Az örökség verse, ami 1848. október hónapban született. Az örökség Azok a magyarok, kik e hazát Véren vették, vérrel ótalmazák, Azok a magyarok, ha riadót fúttak, A halál képétől nem messzire búttak. Lakásuk volt paripájok háta, Letett ágyok kemény nyeregkápa: Ettek és aludtak vérmocskolta nyergen, Jártak éjjel-nappal sok nehéz fegyverben. Nem kérdezték: […] Olvass tovább
Jöjjön József Attila: A cipő verse. Költő vett föl, pici lábán egy ilyen tapos, két megtörött, szelid orcám azért bánatos. Fény deszkázhat, ég füstölhet. Lekvár lesz a sár? Neki mindegy. Füzőmből meg kanócot csinál. Sziszeghetek, ügyet se vet rám, a marcona. Kiadhatom a lelkemet, – ennek nincs hona. S ha szívemet künn az uccán elébe […] Olvass tovább
Jöjjön Tompa Mihály: Denevér. verse. Oh ösmerünk, jól ösmerünk! S kérdezzük a természetet: Mi célja volt, hogy csuda légy, Féreg- s madárból összetett? S keltsen szokásod, alakod Ellenszenvet s utálatot? Hátrálsz, eltünsz a fény elől, Mint kit a forgószél sodor; Mig fenn öröm s élet zajong: Rejt hangtalan, gyanús odor! … Jól van…! mért is […] Olvass tovább
Gárdonyi Géza: Április végén A nap letette arany-koronáját, s tüzet rakott a Mátra tetején. Ott piheni ki égi fáradalmát az erdős Mátra kéklő közepén. A lomb nem mozdul. A fűszál is áll. Kertemben ér az estéli homály. Alant a völgyben csöndbe halt a lárma. Érzem az álmot, mint száll fűre, fára. S tengerként árad, nő […] Olvass tovább
Aranyosi Ervin: Gólyabúcsú Összegyűltünk, búcsúzkodunk indulásra készen. Szemünk végigjáratjuk még ezen a vidéken. Hosszú útra indulunk és lassan neki vágunk. Ez a sorsunk – költözni kell – ilyen a világunk. Ám ez itt a szülőföldünk nem hagyjuk el végleg. A tél után, meglátod, a gólyák visszatérnek! Visszahúzza a szívünket e gyönyörű ország, csak a tél […] Olvass tovább
Jöjjön Kosztolányi Dezső – Apa című verse. Mily gyorsan távolodsz a nagy időben tőlem, fiam. Már idegesen kelsz föl az ebédtől, eltünsz, szaladsz. Ujságot olvassz, amikor beszélek, kurtán felelsz. Barátaiddal vagy. Üres a szobád. Üres a lelkem. Nem látod arcomon botor szerelmem. Nem veszel észre. Csikorgó hangom iszonyú tenéked. Nehéz a kezem. Anyád lett megint […] Olvass tovább
Benedek Elek: Testvérek Egyszer volt, hol nem volt, De valahol csak volt: Két fiú s egy kislány, Ismeritek is tán. Hárman voltak, hárman Hat puszta határban Nem akadott párjok: Így mondá mamájok. Mama, ha szerette, Nem hiába tette, Sosem búsították, Búban vidították. Akármibe fogtak: Tanultak, játszottak, Öröm volt azt látni, Megnézhette bárki. Mikor nem tanultak, […] Olvass tovább
Jöjjön Kányádi Sándor: Ballada verse. H. Gy. érdemes művésznek olykor meg-megcsillan valami vékonyka fénysugár káprázni kezd a szemünk lassacskán belénk bizsereg annak a reménye hogy talán mégis valami emberségesebb emberarcúbb hogyismondjukra lesz kilátás aztán kiderül csak a porkoláb fiacskája játszadozik ajándékba kapott kis zsebtükrével vagy éppen az őrtorony valamelyik őre pásztázza végig önszorgalomból vagy puszta […] Olvass tovább
Benedek Elek: Az anya Hiába gyönge, fáradt asszony, vézna, Belőle nőtt testünk acélos izma. Hiába félénk, reszkető a lelke, A pompás lángot belénk Ő lehelte. Ő is volt láng, kerengő víg madárka, Ábránd mezőket dallal Ő is járta. S talán csöndes estén szívedbe dobban, Hogy arany faja lángolt víg dalokban. Hiába félénk, reszkető már lelke, […] Olvass tovább