A versek oldala
Jöjjön Tandori Dezső: Egymás verse. Megkondítod magad, mint egy teret, melyben eltávolodhatom, látatlanul hagyom, hogy körül végy, és az legyek, ahol vagyok. Háttal megyek, csak az kerül elém, amit már elhagyok. Olvass tovább
Jöjjön Tóth Árpád: Kincs verse. Emléked már oly ódonan aranylik… S ha este véle búsan bíbelődöm Már úgy csillantja lelkem, mint nagy, antik Gyűrűjét agg kéz, reszketőn s tünődőn… Forgatná még a bűvös gyűrűt bágyadt Lelkem s várná, hogy mint gigászi szolgák Jelenjenek elém a régi vágyak: De egy se jő már s nem röpítnek […] Olvass tovább
Jöjjön Imre Flóra: Törékenyek. A csend üvegjét feszíti a fagy. Koppanó zaj a macskalépteké. Mint déli szél, többé sehol se vagy, vakon kereng az álom lefelé. S amire visszaemlékezni fáj: amilyenek voltunk. Megroppanó csontozatát most vallja meg a táj. És felszakad az ég, s ömlik a hó. Olvass tovább
Jöjjön Devecseri Gábor: Ha elmész verse Ha elmész, ne mondd azt, hogy „Elmegyek.”, még azt se, hogy „Megyek, de visszajövök.”, csak „Visszajövök.”. Azt az undokságot, hogy közben elmész, ebből is tudom. Lásd, a temetők kapuján ízlésesen, és a közbeeső halálra való minden célzás nélkül csak ennyi áll: „Feltámadunk”. Olvass tovább
Jöjjön Reményik Sándor: Szív verse. Szív – emberszív. Csak olyan, mint a másé. De mégis másnál rokontalanabb. A végzet jegyese, s az elhagyottságé. Szív – magyar szív. Szív-alakú sziget. Körülnyaldossa bánat-óceán. Körültombolja sötét gyűlölet. Szív – figyeld a rendhagyó verését: néha szinte eláll. Aztán jön egy óriási dobbanás a csillagokig fel, azért sem a halál! […] Olvass tovább
Falcsik Mari: Remény mi történik? apró zöld virágok pöndörödnek meg valami ének kél a kertben – hova tűnt az árnyék? hol van a sár? mik ezek a fények? szél kiabál kupolás magasból hörren a rém fut vele az ördög anyjuk hasán kinn a meleg ólban mocognak az ázott kutyakölykök Olvass tovább
Weöres Sándor – Tíz lépcső Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad. Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad. Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad. Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad. Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad. Oltsd ki lángjaid – a […] Olvass tovább
Jöjjön Babits Mihály: Elgurult napok verse. Babits Mihály: Elgurult napok Napjaim mint az elgurult gyümölcsök botlanak, futnak, sárban hemperegnek, végre megállnak, éjjel, s vég időkig kicsi gödrökben poshadnak, felejtve. Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt? Kis gödrökből a poshadó gyümölcsöt? Sárból, szemétből a szennyes gyümölcsöt? Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt? Óh kedvesem, […] Olvass tovább
Jöjjön Ady Endre: Félhomályban verse. I. Ott ültünk némán, édes félhomályban, Te elmerengve s égő vágyban én. Álmod hová szállt s kié volt a vágyam, Titok maradt az szívünk rejtekén. Talán a mult viharzott át előtted S előttem halkan tünt fel a jelen… …Neked talán már bántó, kínos álom S nekem már kínos vágy a […] Olvass tovább
Arany János „Itthon” című verse a családi otthon meghitt légkörét idézi meg, ahol a lélek megpihen, és minden gond elsimul. Az egyszerű, mégis szívhez szóló sorok az otthon és a szeretteink között megélt örömöket, békét és biztonságot dicsőítik. Olvassuk el ezt a gyönyörű verset, amely emlékeztet arra, hogy az otthon nem csupán hely, hanem érzés […] Olvass tovább
József Attila: Kész a leltár Magamban bíztam eleitől fogva – ha semmije sincs, nem is kerül sokba ez az embernek. Semmiképp se többe, mint az állatnak, mely elhull örökre. Ha féltem is, a helyemet megálltam – születtem, elvegyültem és kiváltam. Meg is fizettem, kinek ahogy mérte, ki ingyen adott, azt szerettem érte. Asszony ha játszott […] Olvass tovább
Jöjjön Pilinszky János: Azt hiszem verse. Azt hiszem, hogy szeretlek; lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma. Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanúl és jelzés nélkűl. Azután újra […] Olvass tovább