Garai Gábor – Éhség

Jöjjön Garai Gábor – Éhség verse.

Naponta egyszer álljon meg a kés
a kenyér s a hús fölött a kezünkben.
Világ-birodalom az éhezés.
Ez anya-föld emlőiből
ember ma, száz közül
hatvan, egyszer se szívja meg magát
naponta
jóllakottra.
Másképp s precízen: 60 százalék
soha még
nem tolta el a tányért, hogy: elég!
Nincs képzete a jóllakásról!
(Mit palástol
e talányos képzet-hiány, – no most
legyetek okosok,
szó-alkimisták, iszony-artisták,
egzisztencialisták,
unalom-analitikusok!)

Szemérmes adatok
fejezik ki világunk
tárgyiasan, indulattalanul:
évente mintegy 40 millió
éhhalál; és – bár ez banális – visszahull
közben ős-méhébe, az óceánba még
töméntelen „túltermelt” tej, gyümölcs s egyéb,

Továbbá:
minden második gyerek
e földön arra született,
hogy tízéves koráig többnyire
(kis pókhasát csak víz s szél tölti be)
közönyös teremtőjének – kegyelmét
várni ki győzné! – visszafújja lelkét.
S beriberi, pellagra, skorbut – ó,
durvábbak, mint a trauma, libidó,
szép civilizált luxus-nyavalyáink –
hordja az áldozatok garmadáit,
a püffedt tetemeket egybe:
hol sorvadt ínyek, elapadt tagok
illeszkednek a dús reménytelenbe,
mint hűlt csontok a hanthoz…

Miközben te gondjainkról panaszkodsz,
én meg kecses versekre révedek,
és mihaszna vitákra futkosok,
s nyarak,
telek
járnak ki-be jól temperált szobámban,
s nyugalmamról gondoskodik az állam.
De naponta egyszer megáll a kés
a kenyér s a hús fölött a kezemben,
és számban megkeseredik a nyál,
és megszégyenít teljesült szerelmem.

És teljes borzalmában látom őt,
a borda-kerítést, az állatit,
a számtalan névtelen Valakit,
a legszörnyűbb halálba szédülőt,
ember-fajom nagyobb felét,
ki viseli a világ szégyenét,
s nem érti, mért;
ki tűrhetetlen napokat terelget,
és kit az ínség sárkánya sanyargat,
ki bajból bűnbe lép,
s ha szétcsapja kezét,
aligha tudja, hogy
várja és élteti a holnapot:
a bárhogy-is-lesz egyetlen kegyelmet,
a jóllakató világforradalmat.

Köszönjük, hogy elolvastad Garai Gábor költeményét.

Mi a véleményed a Éhség írásról?

Írd meg kommentbe!

 

Szólj hozzá! Várjuk a véleményed!

Juhász Gyula: Rorate

Babits Mihály: Magamról