Íme impresszionista versek összeállításunk.
Impresszionizmus – Magyar irodalom
Nálunk az impresszionizmus nagyon korán, már a XIX. század közepén kialakul, de az átütő győzelmet csak — fél évszázad elteltével — a Nyugat hozza magával. Legjelentősebb impresszionista költőink Tóth Árpád és Juhász Gyula. A magyar epikában is kialakul az impresszionista stílus, elsősorban Krúdy Gyula művészetében kap helyet.
Az impresszionista hangulatlírát már Vajda János és Arany János verseiben is fellelhetjük.
Vajda János (1827—1897) költő és publicista, a modern magyar líra egyik úttörője. A Petőfi-féle látomásköltészet továbbfejlesztője, a hangulatlíra (pl. Sirámok, 1850) és a szimbolikus kifejezésmód kialakítója a magyar irodalomban. Romantikus alkat, magasztos eszmék vezérlik, de költői, magánéleti és közéleti-politikai téren egyaránt a magány jutott osztályrészéül. Finom árnyaltságú leíró verseit is rendszerint bölcseleti kérdés felvetésével zárja. Poétai látomásai az érzelmi feszültség tetőpontján születnek meg, azoknak mintegy lecsengéseiként. Hangnemében a felfokozott pátosz és a szelídség egyaránt megjelenik. Legismertebb költeményei: Húsz év múlva (1876),Az üstökös (1882), Nádas tavon (1888).
Arany János később, az Őszikék ciklusával (1877—1880) lép a költői hangulatfestés területére, az „öregkori” líra lecsendesült, leegyszerűsödött darabjaiban.
Reviczky Gyula (1855—1889) impresszionista-szimbolikus költemények szerzője. Verseinek zenéje finom, légies. Kerüli a népieskedést — szembefordulva az ő korában már teljesen kiüresedett népnemzetieskedéssel —, és újszerű kifejezésmódot alakít ki.
Vargha Gyula (1853—1929) népnemzeti költőként indul, majd a francia parnasszizmust követi, és impresszionista lírát alkot. Verseinek jellegzetes tárgya a természeti szép.
Az impresszionista stíluselemek a prózájban, pl. Thury Zoltán és Justh Zsigmond írásaiban is jelentkeznek.
Krúdy Gyula lírai epikát, nosztalgikus művilágot teremtett. A múlt és az álom képeinek megjelenése, időtlensége, könnyedsége, líraisága jellemzi írásait. Műveit a hangulatfestés kivételes szerepe köti erősen az impresszionizmushoz. Ilyen hatású technikai eszközei: a szövegfonetika célzatossága, a laza mellérendelés, a névszói stílus, valamint a jelzős szerkezetek és képek túlsúlya. – áll a enciklopedia.fazekas.hu anyagában, amit írsz el, teljes terjedelemben.
Impresszionizmus – versek – Poet.hu
Juhász Gyula: Tiszai csönd
Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.
Egyiken távol harmonika szól,
Tücsök felel rá csöndben valahol.
Az égi rónán ballag már a hold:
Ezüstösek a tiszai hajók.
Tüzeket raknak az égi tanyák,
Hallgatják halkan a harmonikát.
Magam a parton egymagam vagyok,
Tiszai hajók, néma társatok!
Ma nem üzennek hívó távolok,
Ma kikötöttünk itthon, álmodók!
Juhász Gyula: Tiszai csönd (1910): Impresszionista vers, hiszen hangulatot, pillanatot örökít meg. A lírai alany a költő, ami az 5. versszakban derül ki. Addig láttató képekkel és motivált szavakkal írja le a tájat, a képeket, amit lát. Láttató metafora: nagy barna pók. A költő magányosan, egyedül nézi a mozdulatlan hajókat. A nyugodt Tisza parton megélt est a vers első része. Sötétség, csendesség, nyugalom, mozdulatlanság. Először a tekintet vízszintesen néz szét. Mozdulatlan hajók a vízen, majd az égi tanyák felé irányul a tekintet. A mozdulatlanságot finom neszek, hangok törik meg. Halk harmonikaszó a távolban, tücsök hangja. Nyugalom árad a versből, de a mély magánhangzók sejtetik a szomorúságot, bánatot. A vers utolsó 2 versszakában megjelenik a lírai alany, a költő. Ismétléssel erősít „magam, egymagam” névmással. Az életéből megismert fájdalma kiolvasható a versből.
Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú
Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, –
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
