Kosztolányi Dezső: A holló

Hirdetés

Jöjjön Kosztolányi Dezső: A holló verse.

Edgar Allan Poe

Egyszer elmúlt régen éjfél, ültem álmos lámpafénynél,
régi, bűvös fóliánson tétovázott a kezem,
s hogy nehéz fejem lehajtom, észrevétlen koppan ajtóm,
roppant félve és sohajtón, zaj motoz a reteszen.
“Éji vándor”, így susogtam, “az babrál a reteszen;
az lehet, más senki sem.”

Télidő volt, bús december, amilyent nem ért meg ember,
nőtt az árnyék, lomha tenger, a parázstól veresen.
Lelkem a bánattól óván, olvastam az éji órán,
hogy feledjem holt Lenórám, fényes-régi kedvesem,
már az angyalok között van fényes-égi kedvesem
itt lenn nincsen neve sem.

Most a függöny bíbor öble megborzad, zizeg zörögve.
Félelemnek tőre szúrja-fúrja által a szivem.
Nyugtatom, és egyre dobban, várok, és ver egyre jobban:
“Éji vándor áll ajtómban, az motoz a reteszen.
Éji vendég vár ajtómban, az babrál a reteszen:
az lehet, más semmi sem.”

Hirtelen felbátorultam és hadartam elborultan:
“Megbocsásson jó uram, vagy asszonyom, de azt hiszem,
álmos, fáradt voltam roppant, és az ajtóm csöndbe roppant,
a babráló, halk, lopott hang nem hallatszott sebtiben.”
Erre felnyitom az ajtót – szétvigyázva sebtiben:
künn az éj, más semmi sem.

A sűrű sötétbe nézek, álmodok vadat, merészet,
mint az őrült, mint a részeg, bódorogva kétesen.
Csöndes az éjféli óra, szám susogja csak: “Lenóra”
s a visszhang a drága szóra halkan hívja kedvesem,
hívja-hívja, hívogatja, szólogatja kedvesem –
a visszhang, más semmi sem.

A szobámba már fehéren mentem vissza, forrt a vérem,
mert az ablak zára koppant, roppant újra érdesen.
“Meg kell tudnom minden áron, hogy mi zörren ott a záron;
most az ablakot kitárom, az okát megkeresem;
csöndesülj szív, tébolyult szív, az okát megkeresem:
zúg a szél, más semmi sem.”

Nyílik az ablak, s az árnnyal méltóságosan beszárnyal
óriási lomha szárnnyal egy vén holló peckesen.
S mintha mi se volna ebben, a viharnál sebesebben
a szobám szobrára lebben, s úgy ül ott, mint a lesen,
Pallasz szobrán mozdulatlan ül, csak ül, mint a lesen:
nem történik semmi sem.

Én nevettem őt, hogy ében-tollal talpig feketében
gőgösen guggolt a szobron, és szóltam fölényesen:
“Bár alig van rajtad toll, ó fergeteg-vert csúnya Holló-,
bús heroldhoz vagy hasonló, mondd, mért jöttél édesem?
Mondd meg nékem, a pokolban hogy neveztek édesem?”
Szólt a Holló: “Sohasem”.

Bámultam, hogy jár a nyelve és folyékonyan, perelve,
annyi szent, hogy locskaszájú – nem beszél értelmesen;
mégis furcsa, hogy e bátor csúnyatorkú prédikátor
beröpül az éjszakából, bár nincs semmi oka sem,
a szobám szobrára ül le, bár nincs semmi oka sem
és úgy hívják: “Sohasem”.

És a Holló vár komorlón a fehér és néma szobron,
s ez egy szóba lelke rezgett, reszketett rejtelmesen,
mást se mond, csak ül meredten, meg se rezzen, meg
se retten,
végre halkan ezt rebegtem: “Nem örök a csoda sem;
minden elszállt, ez is elszáll nem örök a csoda sem, -”
A madár szólt: »Sohasem«”.

Felriadtam, mert oly száraz, kurta-furcsa volt e válasz.
“Bamba szajkó”, így beszéltem, “nincsen egy ép sora sem.
Bús különc volt a gazdája, bizton az kapatta rája,
folyton erre járt a szája és hörgött keservesen.
Benne lelke átka zörgött és hörgött keservesen,
hogy már többé: “Sohasem.”

Még nevettem, hogy az ében Holló ott ül feketében,
s párnás, mély zsöllyém elébe gördítettem sebesen
bojttal-rojttal elmotoztam és a zsibbadt csöndbe hosszan
tépelődtem, álmodoztam, mért néz e két csodaszem,
mért mered rám e két sanda, kúsza, kósza csoda szem,
mért károgja: “Sohasem”.

Lestem a sötét madárra, szótlanul vigyázva-várva,
s a szemével a szivembe szúrt le – fúrt le tüzesen:
süppedő bársonyra dűltem, s a violafény köd-ülten
lengedezve szállt körültem, himbálgatta mécsesem,
itten ült ő, itt a párnán, pislogott a mécsesem,
s ah, nem ül le, sohasem!

Most egyszerre száz ezüstből angyalok csapatja füstöl,
száll a tömjén, cseng a léptük, trilláz a nesz édesen!
“Angyalok, hát végre Isten elküldött, hogy megsegítsen,
elfeledni régi kincsem, eltemetni kedvesem,
elfeledni, eltemetni régi-égi kedvesem!”
Szólt a Holló: “Sohasem”.

“Jós! felelj nekem”, könyörgök, “bármi légy, angyal,
vagy ördög,
kit szobámba vert az orkán és kísértesz rémesen,
mondd meg itt e szörnyű házban – hol a Rémekkel csatáztam –
hol a Borzalom s a Láz van – nincs sebemre moha sem?
Nincs-e, nincs-e ír szivemre? nincs gyógyító moha sem?”
Szólt a Holló: “Sohasem”.

“Jós! felelj nekem”, könyörgök, “bármi légy, angyal, vagy ördög,
kérlek a Mindenhatóra, mondd meg végre kegyesen,
lát-e engem még a Kedves, aki most a mennybe repdes,
hajlik-e még e szerelmes szívre régi kedvesem,
hajlik-e még e szerelmes szívre égi kedvesem?”
Szólt a Holló: “Sohasem”.

“Pusztulj innen a pokolba”, ordítottam fuldokolva,
szállj a károgó viharba, vár a bús Éj Partja lenn!
Egy tollad se hagyd itt, vidd el, és ne ölj kétségeiddel!
Károgásodat te hidd el! Ne maradjon nyoma sem!
Tépd ki csőröd a szivemből, ne maradjon nyoma sem!”
Szólt a Holló: “Sohasem”.

És a Holló meg se moccan, néz reám meredve hosszan,
a szoborról, a komorról tűz reám két tompa szem.
Úgy ül mint egy omladékon, mélyen alvó éji démon,
a padlón a lámpa vékony sávja himbál csöndesen;
nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen,
s nem virrad meg – sohasem!

Várjuk a kommenteket

Reményik Sándor: A betlehemes

Vörösmarty Mihály legszebb szerelmes versei

Vörösmarty Mihály legszebb szerelmes versei