Jöjjön Kosztolányi Dezső: Koporsó és bölcső közt verse.
Anyám, ha egyszer végre visszatérek
és ott maradok mindörökre nálad.
Ha ráborulok régi küszöbünkre
s megcsókolom az áldott, ősi fákat
és fáradottan, könnyesen remegve
nézek szemedbe.
Várj akkor engem, mert jövök egy este.
Ősz lesz, tudom, biborló fény cikáz,
rőt esti láz.
Nagy vaskapunk mennydörgve összerendül,
hogy fázva átremeg az ősi ház
a félelemtül.
De ne ijedj meg, jöjj elém szelíden,
bármily ijesztő nagy leszek s fehér,
zárj a karodba, ne keresd a szívem,
melyet elönt a csúf, fekete vér,
csak nézd kialvó, fénytelen szemem,
csak símogasd a főmet csendesen.
Én sem mesélem el neked, hogy éltem
fekélyes csókok közt, világos éjben,
csak nézlek egyre, mint a múltba rég,
akkor megértem majd, te vagy a kezdet
s te vagy a vég.
Némán lefekszem a fehér, nagy ágyba,
én, szólni nem tudó öreg baba
és a szivemből ajakamra reszket
az életem eltűnő dallama.
Te hallgatod, mint bölcsőnél virrasztó,
merengve, mosolyogva, szomorún
s koporsó és bölcső közt tétovázva
fonod fehér halotti koszorúm.
Múlik az est majd, vissza-visszasóhajt,
gyógyítva rebben áldott mosolyod
s könnyel, virággal, régi-régi dallal
szegény fiad halálba dalolod.
