in

Nemes Nagy Ágnes versei – ezeket érdemes elolvasnod!

Hirdetés

Jöjjön Nemes Nagy Ágnes versei válogatásunk!

Tengeren

Siklik a lép, a máj kering,
kígyózva fut a hátgerinc:
kezem között, bőröm alatt
hullámlanak, mint a halak.
Megfodrozzák a vért, velőt,
és nem hiszik a levegőt.
S ha augusztusi éjjelek
bőrömre tompán fénylenek,
a lomha raj a mélybe lent,
mint foszforfényben, átdereng.
És imbolyogva horgonyán,
felettük ring a koponyám.
Szakítsd a horgonyt! Tépd magad!
Hadd zúduljon az áradat –
mégis hajóm, magam felett,
az ifjúság szökken veled,
viking-jeled kibontva,
csattogj hajam: vitorla!

Keress hazát*

Nem-alvadó hiányérzet gyötör.
Mit áhítok, mikor tüdőmbe csorran?
Mint tetszhalott, csokrot, dohányt, gyönyört.
Meredve nézek a saját toromban.
Megillet minden. Értem száll a bor.
De nem fakad a szó, csak bent szivárog,
az illedelmes élet megtorol,
s én nem tudom kilökni, mit kivánok.
Szakadj fel vágy! Mutasd növő sebed!
Mit a világ nem töm be, egyre tágít,
hiába szívsz be tájat, testeket,
hiába gázolsz elmékben bokáig.
Keress hazát! Az űrbe horgonyozz,
s a semmiségnek vetve gyönge hátad,
hol nem perzselhet többé torz nyomod,
egy ifjú istent szűlj, mint az imádat.
Hűs még e táj születni, bizonyára,
de vesd föl mégis meztelen szemed,
tekints az űrbe, és tekints anyádra,
s fiatal isten! Mondd ki a neved!

Kettős világban

Hajam a fűben, a fák kontya fent,
rezegve bomlik szét az alkonyattal.
Nyírség. Homokján érlelve fejem,
bomló bokorként mégis itt marasztal?
Hullámaira illegessem elmém?
Pillantására öltsek nászi inget?
És áradozva termékeny szerelmén,
mint tigrisek, becézzem kölykeinket?
Enyém a táj. Mint majomé a fa,
mint asszonyé (vagy macskáé) a gyermek, –
imádjam testét minden éjszaka?
Az állatok erényein legeljek?
Hazám: a lét – de benne ring a mérték,
mint esti kútban csillagrendszerek,
és arcát is az ég tükrébe mérték
elektronoktól zizzenő erek.
S a kettős, egymást tükröző világban
megindulok, mint földmérő az égen,
s pontos barázdán igazítva lábam,
a nyíri tájat csillagokba lépem.

Bűn

Hogy születik a bűn? Mig színrebuggyan
a csiklandozó, csepp erecske habja,
szád szélén, mint szappanos őrület,
surrogó szavak, síkosbőrü tett –
hogy fogja addig hangját hangtalanra?
Arcod kendőzi észrevétlen árját,
de átvizesül arcod, mint a kendő,
s foltokban üt ki a mosogató-
lé-ízű, zsíros, emberszagu tó,
s hullák hortyognak orrodon keresztül.
Mert mind megölted a halottakat,
mert szótagokkal méred az időt,
órájaként a folyton-pusztulásnak,
hogy mind – hiába-rejtekezve – lássa,
mivé teszed, hová alázod őt!
Idővel játszol, s a közjó nem ád
védőlevelet magánbűneidnek,
s ha ád, didergő juharfalevél
perdül cikázó ablakod elé:
a tébolyt és a halált elkövetted.
Hiába jársz, hiába félsz, kiáltasz,
sorok rácsán elméd hiába rág,
s hiába futnál bármiféle hegyre,
a leghegyesebb, szűk, isteni kegyre:
keresztbecsíkos árnyuk szállna rád!

Tavasz felé

A Bak-térítő homloka világol,
faragva hitből és politikából:
észak felé közeledik a nyár.
Emeld fejed, emeld a fénybe érett,
búvó erőd, világos gyöngeséged,
betűzd ki létem, a nap merre jár?
Mozdonyok zúgnak, csörtetnek az estben,
termékenyül a földbe-ásott fegyver,
a hal mind síkosabb ikrát terem,
csúszós a test. Fajtámat nem csodálom,
sejtjeimen nem csörgedez családom, –
hálóját mégis hogy bontja a rend?
Nemcsak a lét, nem vérem száz alakban
emelkedik agyamban láthatatlan:
a rend élteti éltető szemem,
s egymásba-fonva, ágbogas virágként
isteneit megtermi majd a szándék,
és önmagát nyíló értelem!

A reményhez

Nyár van. Tán nem kell így szorongani.
A keserűt majd egyszer kiokádjuk.
Ily keserűt nincs mód kimondani,
hisz keskenyebb a torkunk, mint az ágyú.
De mégis élünk. Igy harmincöt évre
(nincs több előttünk) arra kés a lét,
hogy belevágjunk egyszer már: mi végre
születtünk, és ha meghalunk, miképp?
Nem kevesebbre kényszerít az undor.
Selyemcafatra vágytunk délután,
és estére már mohón-zárt fogunktól
csikorgott minden hajókaraván.
Vagy teleszítt szivacsként nyúlva, resten,
míg álomragacsos elménk simít,
tapasztgattuk a kielégületlen
önérzet meddő kínjait.
Rohadt ereszként csordulunk a bűntől.
De mégis élünk. Védjük tán a házat?
De mégis élünk. Szűkülő szemünktől
Képet kiván talán egy messzi század?
A filológus méri majd le részünk?
Kezével együtt sarjad már a kés?
S a mozdulat talán, hogy szembenéztünk,
A feltámadás, vagy a feledés?
Igazság? Hová nyujtózunk e szóval?
Ropogtatjuk, mint izmot ifju csont,
s a jövendő a magáért-valóval
egy mozdulatban, ívben összefont.
A mozdulat – hisz így vált egyenesre
hajdan az ősi, vízszintes gerinc,
a mozdulat rántotta feszesebbre
az ereket, az ifjú szív kering –
az ifjú szív? – igen, az ifjú szív,
a szellem első, pontos lobbanása,
mikor majd rezdül a csigolya-ív,
s mi is rezgünk, új kocsonyákba ásva,
s a szó egy cseppel túlcsordul a vágyon,
s a nyelv, mint lángnyelv, rezzen, sistereg,
s megszületünk. Megszületik a szájon
örökségünk, reményünk: ismeret.

Állatok

Sok éven át sütött a nap:
Vénebb vagyok, s így boldogabb.
Megértem.
A gyermek rezgő, állati
félelme kezd kiállani
csontomból. Ép a térdem.
Kígyóm, kutyám és tigrisem
nem bírják el tekintetem,
farolnak.
S lesúnyt-fejű sok állatom
szűk pórázon sétáltatom
a megnyíló fasorban.
Mult és jövendő éveim
vattáznak, védnek kétfelől,
s gyalázat
csak akkor ér, méltánytalan,
ha meg kell adnom majd magam
az állati halálnak.

A szabadsághoz

Te székesegyház! Csupa ámulás!
Sok fodros angyal! Széptekintetű!
– Innen alulról talpuk óriás,
a fejük pedig keskeny, mint a tű.
S a kupolán fent széttáruló díszlet,
nagy oszlopok közt festett ég tüzel:
mit ér nekem, ha vagy és mégse hiszlek,
s mit ér, ha hiszlek és nem létezel?
Maradék isten! Vágyad fel-le hurcolt.
Már únlak. Kergén érted nem futok.
Néhány barátom éhenhalt a multkor,
mondom, mivel úgy látszik, nem tudod.
Milyen szalmába haraptak utolsót?
Micsoda szájak, milyen koponyák!
– Adhattál volna tán egy bögre borsót,
tehettél volna pár apróbb csodát.
A szájukat szeretném újra látni,
langyos állukat, amely szétrepedt –
s Rómába vágyom kerteket csodálni,
és enni sűrű, fínom étkeket.
Adj banánt! Húst! Légy a világnak tőgye!
Add Nápolyt éjjel, Svájcot délelőtt,
te, minden vágyam hazug szeretője,
adj rét felett vibráló levegőt!
Adj léghajót! Hitet! Mennyei képet!
törd át a törvényt! Add ide magad!
Hogy ne egyenek annyit az üzérek,
s hogy a halottak feltámadjanak!
– Egy bazsarózsa áll az asztalon.
Szépsége tömör, mint egy ékszeré.
Gyönyörű szirma sűrűn, gazdagon
fodorodik a vázán kétfelé.
Ha volna bennem valami imádat,
elébehullnék csukló térdemen:
csakis reá tűzd győztes glóriádat,
mert szép, mert él és mert – lélektelen.

Szólj hozzá! Várjuk a véleményed!

Karafiáth Orsolya versei – ezeket érdemes elolvasnod!

Nemes Nagy Ágnes: Nyári rajz