A versek oldala
Jöjjön Dsida Jenő: Visszatért lovagok verse. A hold elrejtette arcát. Fáklyáink fénye elhullt s lámpásainkat kifújta a szél. Megyünk gyalogosan, bús-kevesen, csatakosan, keservesen az erdő felé. Megyünk. Lándzsáink hegye bosszankodik, hogy nem tud fényleni, mellvértezetünk alig-alig tűri szívünk egyre fulladtabb zuhanását. Aranysarkantyunk lovat keres a sárban, de nem talál. Iszonyú az élet sötétsége hatszáz évből […] Olvass tovább
Jöjjön Dsida Jenő: A búvár verse. Lemerült, felbukott, lebukott, felmerült. Elnyelte a zöld pokol jajgató torka s újból kivetette. Különös tárgyakat hozott fel: fénylő halakat, királyok koronáját, koldusok sírását, eltűnt világok árnyékait, segélykiáltásokat; ismeretlen, eljövendő órák imbolygó üzeneteit, sűlyedt hajókból árboc-szilánkot, gyilkos szemek bús, beteg fényét, halott menyasszony mosolyát. Felbukott, lemerült, el sem igen képzelhette […] Olvass tovább
Jöjjön Faludy György: Hold, erdő, vízesés verse. Szatén kabát a széken. A hold frissen vert érem. Csak holnap lesz kerek. A kobalt fény az égen elfedte a hegyek csúcsát a messzeségben. A rétre társzekérrel hozzák most a homályt. A fenyők közt az éjben az út opál fonál, de elszakadt a vége. A vízesés fehéren lóg. […] Olvass tovább
Jöjjön Juhász Gyula: Szerény gőg verse. Alázatosan és búsan botorkál Szegény szolgád, ó élet, utadon, De néha, néha énekelni próbál. A szavadat én hittel hallgatom S a porban és a sárban is dalolva Megyek, megyek az országutakon. Hiszen halál vár rám, bús vándorodra S a temetőkbe többször térek én És örömestebb, mint a városokba. De […] Olvass tovább
Jöjjön Reményik Sándor: Enyém verse, Volt egyszer, Hol nem volt… Tavasz volt, Tavasz volt. Szűz ibolyaillat. Enyém volt? Enyém volt? Volt egyszer, Hol nem volt… Nyári rét, Nyári rét, Nyári rét, margarét. Enyém volt? Enyém volt? Volt egyszer, Hol nem volt… Fűzfalomb, Rámhajolt. Fáradt lomb, Hervadt lomb Rámhajolt. Enyém volt? Lesz egyszer, Hol nem lesz… Ha […] Olvass tovább
Petőfi Sándor: Jött a halál Jött a halál, hogy elsöpörjön minket A föld szinéről, jött a döghalál, Reánk lehelte rothadó lelkéből Azt sátándühhel a gonosz király. Tombolt a vész irtóztató erővel A végitélet végórájaként, És ím mi élünk még és nem halánk meg, Csak meghajoltunk, de el nem törénk! Él a magyar még, áll a […] Olvass tovább
Ady Endre: A vörös nap Harcot és dögvészt aki hoztál Babonás, régi századokra, Kelj föl, óh, kelj föl, szent, vörös Nap Reám ragyogva. Csupa gyászt és feketét látok, Amint halódva széttekintek: Éjszakás, gonosz, részeg balsors Űz, kerget minket. Sokáig lesz, sokáig tart még A régi sors, a régi átok? Késlekedő, tunya, vörös Nap, Hozzád kiáltok. […] Olvass tovább
Petőfi Sándor: A virágok Ki a mezőre ballagok, Hol fű között virág terem, Virágok, szép virágaim, Be kedvesek vagytok nekem! Ha látom, mintha lyányt látnék, Szivem reszket, keblem dagad. – Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat. Leűlök a virág mellé, És elbeszélgetek vele. Szerelmet is vallok neki, S megkérdem: engem szeret-e? Nem szól, de úgy hiszem, […] Olvass tovább
Petőfi Sándor: Álmaim Irtóztatók koronként álmaim. Az éjjel is szörnyűket álmodám. Alighogy eltűnt egyik álomképem, Másik mereszte vad szemet reám. Láttam biborban a bűn hőseit, Tiprott erény volt lábok zsámolya. Fehérpirosra volt e zsámoly festve: Szeméből könny, szivéből vér folya. Láttam kiszáradt sárga arcokat, Sárgák valának, mint az éji hold, Igen bizony, mert minden arc […] Olvass tovább
Várnai Zseni – Mi legyek még? Míg kicsinyek voltak a gyerekeim, tejjé változtam, az kellett nekik, ültem kis ágyuk mellett reggelekig, ha betegek voltak s úgy fonnyadtam ott, hogy arcom egész kicsinyre sorvadott, s mikor szemükbe visszatért a fény, napként sütötte őket az enyém, s piros lett arcuk, alma gömbölyű, attól lettem én akkor gyönyörű. […] Olvass tovább
Jöjjön Karinthy Frigyes: Pitypang verse. Kezed felé Kezed, hajad felé Kezed, hajad, szemed felé Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé Mit kapkodok?! – mindegyre kérded Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán – Virág Mért nem szeliden símogatva Ahogy szokás, ahogy mások teszik Miért kapkodva, csillogó szemekkel És mért nevetek hozzá – szemtelenség! Ilyen csunyán, fülsértő – élesen! […] Olvass tovább
Jöjjön Romhányi József: A liba hattyúdala verse. A tömzsi, totyogó tavalyi ludat cserbenhagyta csúful a józan öntudat. Fennhordta a csőrét, s nyújtogatva nyakát, gyönyörű hattyúnak képzelte magát. Társaitól búcsút sem vett, azt se mondta: “Gá!” Kilépett a libasorból, s elment világgá. A legelső pocsolyánál máris vízre szállt, és hattyúi halálához egy dalt komponált. Egy hattyúdalt, […] Olvass tovább