Tompa Mihály verse: Három a daru

Jöjjön Tompa Mihály: Három a daru verse.

Jó előre óvást tészek,
Hogy amit most elbeszélek,
Nem én költöm…!
Ez megtörtént az alföldön,
Annak egyik falujában,
Valójában!

Idején a nyájas estnek,
Férj s feleség beszélgettek;
S az ablakba könyökölvén:
A természet nyílott könyvén,
Mely tudomány- s bájjal gazdag,
Lélek és szem elmulattak.

A nap már-már hunyni szállott
S a homokos pusztaságot
Árnyék-csíkkal betarkázván
Pihenést lelt ágyas házán.

Melyek kisérték nyugotra:
Lángot kap a felhők fodra.
Közbe’ csendes szellő kél fel,
Enyeleg fű- s falevéllel,
Föld vetését hajtja… hajtja…
Mintha lábbal futna rajta.
Fürj s tücsök szól, – a tó népe
Szörnyű dallást viszen végbe!
Majd a nádas zúdúl, rendűl,
Vad madár kél seregestűl
És kerengve, kiabálva
Csap a szomszéd láp tavába.

Most a pár nagy hangos szót hall,
– A daru jár ilyen szóval;
És csakugyan nem sokára
Népes folt jön a határra;
Szeme csügg a köles-táblán…
S mindig lentebb, lentebb szállván,
Nincs bajára teste súlya,
Szárnya nyitva, és kirúgja
Hosszú lábát jóelőre
S ütés nélkül ér a földre.
Ott, az ízes gyenge sásban,
Emelt nyakkal, katonásan
Még sokáig álldogálnak,
Úgy esnek a lakomának:
De valamely zajra, neszre
Felriadnak, szállva messze…
Alig néhány marad hátra,
Az éhese, vagy a bátra.

És szól a férj, csak hogy szóljon, –
(Sokszor vagyunk ilyenmódon),
Szólt, ami jött nem gyanitván,
,Mind elszállott… kettő híján’
S a nő, üzni kész a dolgot:
«Csak eggyel több, mint te mondod»;

,Benne nincs hasznom, se károm;
Hanem kettő’ – «Három! három!»
,Jó, jó! mond a férj nevetve.
De a nőnek semmi kedve;
Duzzog és élt ad szavának,
«Én se vagyok még talán vak!»
És tovább foly, – szó kél szóra,
Szele pernyét, szikrát szórva;
Perpatvar lesz a beszédbül,
Semmiségen nagy vár épül…
Omló könnyé válik végre
Az asszonynak búja, mérge;
S nagy szó tölti be a házat:
«Mily zsarnokság, mily gyalázat:
Nyomorunknak nincsen mása…
Mit szemünk lát, azt se lássa!
Lázadás: ha kezdenénk mi
Gondolkodni, tudni, vélni…
A nők rabnők, árnyak, semmik…
Jogaikat, jaj, ha sejtik!»

Míg a szív fájdalmat érez
S foly a köny, szó: késő éj lesz,
Fátyolával bétakargat
Eget, földet, síkot, darvat
És újító csendes álom
Nehezűl a szempillákon:
A kis nőszobában addig
Ég a mécses, ég viradatig;
S lát az úr, hogy reggel ébred,
Rémült arcu szolga-népet,
Ez jéggel fut, az theát hoz…
,Nos, mi baj van?’ – «Hát az asszony…
Nem hittük, hogy felviradjon»…
Rohan most a férj az ágyhoz,
S csakugyan… kit simogat, kér:
Felesége rá sem ösmér!
Szeme kiholt és aljáról
A fekete szivárvány szól…

Mintha rózsát hő leforráz:
Leveré nagy rohamos láz,
Ere gyorsan hajtva, lüktet…
…Fut az orvos mindenünnet;
Valamennyi tudós képpel
S farkas-szemet nézve, kémlel;
Tudományát tapogatja:
Mikép lenne foganatja?
Hogy a beteg nincs magánál
S bonyolult baj, annyi már áll;
Nő-betegség, most és hajdan
Vannak, voltak ilyen bajban:
Nem kell benne ital, étel,
Foly kevés szó, nagy nyögéssel.

Ír, csep, thé – sok drága holmi
Kezdi a bajt ostromolni,
A gyógytár miatta szorgos.
Sürög, forog számos orvos,
Mondva szóval, írva könyvbűl…
De a beteg mégse könnyűl,
Inkább minden pillanattal
Rosszabbúl van, – tán meg is hal!

Nagy a férjnek búja, féltvén,
Ül szüntelen ágya szélén…
S ajkáról a sóhaj száll ott:
,Oh mikor lesz gyógyulásod!’
S felel a nő, hangja gyönge:
«Egészségem vissza-jönne,
Meggyógyulnék… ha… akarnád…»
Csók szakasztja félbe hangját;
,Mit tegyek! szólj gyöngyvirágom…!’
«No hát… hány a daru…! három …?»
,Igen, igen? annyi, annyi!’
Kész most mindent rája hagyni;
Bár az kérdésül marad fenn:
Érté-e a dolgot vagy sem?

És mi történt? rendkivüli:
Kezd a labdacs kirepűlni…
Balzsam, ír, a földre loccsan.
Láznak, görcsnek vége gyorsan;
Jó volt a nő éje, álma…
Talán fel is kelne már ma…
És fel is kelt, fel is lábad,
– E rózsás arc volt-e sápadt?
Hamis, kicsi, édes ajkán
Mosolygás ül, – vidor, pajzán;
S még azt is megtudhatjátok,
Hogy boldogság lakik nálok;
Senki sem sír, nem kocódik,
De – három a daru holtig!