Váci Mihály: Ave Mária
Csak gondolok Reád: – agyam fagyos tekervényei
mit neoncsövek, felderengenek
reszketeg piros fényével szelíden izzó
betlehemi nevednek.
Csak álmodom Rólad, ahogy a befagyott tavak
álmodhatnak az égről,
s derengsz Te bennem, mint az égmerengés
a jégalatti mélyből.
Csak álmodom Rólad – ahogy a sápadt hómezők alatt
a behegedt barázdák,
susogsz bennem örökkön, ahogy a fagyos rögökben
a hízelgő rozstáblák;
ahogy a leásott oszlopokban zokognak
a legallyazott lombok;
– zúzott rönk, tört hasáb vagyok: – erdőid bennem
suhogva kibontod!
Neved forró áhítata lehervadna itt e lucskos
hideg közönyben,
mint halk imák a sárba csuklanak
a tipró körmenetben.
Ki érezné meg itt
azt a bölcső-meleg mennyet,
amelynek enyhe üde neved imádkozva
engemet elmelenget.
Ki értené meg itt e hótól fuldokló,
elkékült arcú télben
neved tavaszi szeleit, melyek májust
tartanak bennem ébren.
Hogyan is hangzana e fagyvijjogásban
ez a pacsirta-sírás?
recsegő jégmezők fölött hogy suhoghatna
neved – e virágnyílás?
Ki értené nevednek dallamát,
s dallamtalan zenéjét,
örök-zsongását, kagyló-búgását,
harangkehely-remegését,
gordonka hízelgését, s hegedű-ujjongását
ezüst-röptű nevednek,
orgona-futamait, amellyel – nagy dallam! –
Szerelem, kereslek!
Mária! – jászlak meleg aljára vetett
kisded-kori ágyak!
Jézusi gyermekkor, mikor még hittem, hogy reám,
mint messiásra – várnak.
Mária! – esték gyapjas nyája tolong
a térdeimnél;
aranyat, tömjént kínál az éj, s bánata
arcomon könnyű tömjén.
Mária! – ez a szó felkelti bennem a sírást:
– nem e tájon születtem!
Ó, üljél szelíd öszvér hátára, – menekülj,
ó, vigyél innen engem!
Mária! – valami betlehemi szelídségű emlék
az én örök sírásom!
Egy csillag sajog bennem pirosan, s suhog
fényszárnyú örök karácsony!
Mária! – énbennem keserű pásztorok indulnak
e szóra s otthagyják a nyájat,
torkomon örökös a meghatódottság, mellyel
kalaplevéve csodát várnak.
Mária! – zokogó ária, templomi dallam,
Ave Mária, zsoltár,
Énekek Éneke! – halk kórus, botló gyermekkoromban
már bennem dudoltál!
Mária! – dallam, ki tudja, honnan száll
s honnan kél, milyen húrról!
Csak én tudom, hogy miről énekel, milyen
szemet homályosító búról.
Mária! – verdesnek arcom körül
e hangok, mint a lepkék,
s hallgatok, akkor is szárnyuk
hímpora lep még.
Ha hallgatok is, – én örökké neved
susogó rozstáblájában alszom,
ha alszom is – neved búzavirágzása
szenteli arannyal arcom.
