A versek oldala
Jöjjön Kosztolányi Dezső: Ének a tavasz elé verse. Kelj, bársonylombú, halk lehelletű, borús tavasz a völgyön és hegyen, hogy majd ha eljön az idő, legyen a sebre fű. Tavaszi erdő, jó szorosra fond sűrű, sötét lombod hálozatát, hogy majd ha éjjel elbúvunk alád, födjön a lomb. Kegyes Természet, szánd meg a magyart, adj néki ágyat, sátoros […] Olvass tovább
Jöjjön Kosztolányi Dezső: Nők című verse. Nem kamasz-szerelem kis hevületében beszélek. Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól vallok, nõk, rokonaim. Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám, mint senki más, s szeretlek is benneteket. Zavarosak, mint én, termékenyek, mint én, zavaros források, melyekbõl aranyat mostam, igazi aranyat. Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok, de igazabbak […] Olvass tovább
Jöjjön Kosztolányi Dezső: Én mindíg temetek. Én mindíg temetek. Temetem a tegnapomat, s azt, ami most van, a fénykarikát, mi táncol a tollamon, míg szivem szavára eleven lehemmel lélekzem e verset. Temetem a jót, a rosszat, örökké, régi ruháimat, régi világomat, fiam játékait, pólyáját, mit a moly rág a padlás zugán, elhangzott szavakat, élőket, holtakat, […] Olvass tovább
Jöjjön Kosztolányi Dezső: Az iskolában hatvanan vagyunk verse. Az iskolában hatvanan vagyunk. Szilaj legénykék. Picik és nagyok s e hatvan ember furcsa zavarában a sok között most én is egy vagyok. Ez más, mint otthon. Festékszag, padok, a fekete táblácska és a kréta, a szivacs hideg, vizes illata, az udvaron a szilfa vén árnyéka s […] Olvass tovább
Kosztolányi Dezső: A kulcs Szobám kulcsát a tengermélybe dobták, és nem mehetek most haza. Egy tenger lett a távol, és tenger szívem panasza. E kulccsal zártam be aranyos üdvöm, e kulcs, e kulcs a babona. Most kriptakulcsa életemnek, mit nem találok meg soha. Azóta házam és hazám a tenger, s bennem a tenger szava él, […] Olvass tovább
Jöjjön Kosztolányi Dezső: Szerelmesek című verse. A fejüket a tenyerükbe véve úgy nézik egymást, mint akik nem látták már ezer éve, dajkálva lassan, elringatva gyöngéd, szép mozdulattal testük csodásan-égő drágagyöngyét, majd szájukat a csókhoz igazítják, keresve átkozott-zárt életüknek a nyitját, de tétováznak még, várnak sokáig, eltávolodnak, úgy tekintenek föl a messze mámor ködbe fúlt fokáig […] Olvass tovább
Jöjjön Kosztolányi Dezső: Már megtanultam verse. Már megtanultam nem beszélni, egy ágyba hálni a közönnyel, dermedten, élet nélkül élni, nevetni két szemembe könnyel. Tudok köszönni ostobáknak, bókolni is, őrjöngve, dúltan, hajrázni, ha fejemre hágnak. Az életet én megtanultam. Csak oly unott ne volna minden, a jó, a rossz, amit a sors hoz. Ennen-sebem is úgy […] Olvass tovább
Jöjjön Kosztolányi Dezső: A kis kutya verse. A kis kutya. Mégis a legszebb állat. Magasba trónol fönn a vánkoson, csodálva nézem sokszor órahosszat és fürge szívverését számolom. Ha álmodik csontokról és ebédről, gondolkozom, milyen a kutya-álom? Milyen lehet az élete, az álma ezen a vad és végtelen világon? Szegényke mindig bús. Kérdem, mi bántja s […] Olvass tovább
Jöjjön Kosztolányi Dezső Üllői-úti fák verse. Az ég legyen tivéletek, Üllői-úti fák. Borítsa lombos fejetek szagos, virágos fergeteg, ezer fehér virág. Ti adtatok kedvet, tusát, ti voltatok az ifjuság, Üllői-úti fák. Másoknak is így nyíljatok, Üllői-úti fák. Szívják az édes illatot, a balzsamost, az altatót az est óráin át. Ne lássák a bú ciprusát, higgyék, […] Olvass tovább
Jöjjön Kosztolányi Dezső: Ma hold van verse. Ma hold van. Az éhes kutyák csaholnak. Az árnyakat, a levegőt ugatják. Most leharapják, hallod-e, a holdat. Csámcsogva rágják az ég sárga sajtját. Olvass tovább
Jöjjön Kosztolányi Dezső: Mózes imája verse. Hatalmas úr, sziklás erősség, te láthatatlan nagy titok. Intesz, s a földi munka hősét dörgő szavaddal elhivod. Te fenn a csillagoknak ormán trónolsz ragyogva, komolyan. Mi itt törődünk lenn mogorván s tűn életünk, mint a folyam. Te tündökölsz a másvilágon magánosan, győzhetlenül. A mi sorsunk csak röpke álom, mely […] Olvass tovább
Jöjjön Kosztolányi Dezső – Csatakos virradat verse. Reggelre minden ferde lesz és széttörik ezer darabbá. Ó, költők, hol van, ki az éj tündéri tükrét összerakná? Csak köd kísért most és halál, a kávéház égboltja szürke s mint egy kialudt égi test, úgy bámul üresen az űrbe. Meggyszínű selyme is fakó, szívembe fáj bitang magánya, de […] Olvass tovább