Jöjjön Tóth Árpád: Lélektől lélekig. Állok az ablak mellett éjszaka, S a mérhetetlen messzeségen át Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd Távol csillag remegő sugarát. Billió mérföldekről jött e fény, Jött a jeges, fekete és kopár Terek sötétjén lankadatlanul, S ki tudja, mennyi ezredéve már. Egy égi üzenet, mely végre most Hozzám talált, s szememben célhoz ért, S boldogan hal meg, ...

Read More »

Jöjjön Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú verse. Előttünk már hamvassá vált az út, És árnyak teste zuhant át a parkon, De még finom, halk sugárkoszorút Font hajad sötét lombjába az alkony: Halvány, szelíd és komoly ragyogást, Mely már alig volt fények földi mása, S félig illattá s csenddé szűrte át A dolgok esti lélekvándorlása. Illattá s csenddé. Titkok illata Fénylett hajadban ...

Read More »

Jöjjön Tóth Árpád A vén ligetben verse. A vén ligetben jártunk mi ketten, Aludt a tölgy, a hárs, a nyár; Hozzám simult félőn, ijedten, S éreztem: nem a régi már. Sebten suhantunk, halk volt a hangunk, S csendes volt a szivünk nagyon, És mégis csókba forrt az ajkunk Azon a sápadt alkonyon. Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve Lehullott egy csöpp ...

Read More »

Jöjjön Tóth Árpád: Tárcámban egy kép verse. Mért jó: meleg szemedbe nézni hosszan? Mért jó: meleg, kis kebeledre búni? Mért jó: meleg, telt combodtól reszketni? Mily jó is: elfáradtan öledbe ereszkedni, Mily jó: langy lehelléssel gyenge bőrödre fúni, Érezni kicsi térded, amint borzongva moccan. E két sovár, égő szem végigragyogja vállad, Ó, mint két nyomorú és félénk tolvajlámpás, Mely csak téged ...

Read More »

Jöjjön Tóth Árpád: Egy lány a villamoson verse. Fiatal lány volt, ám ölébe ejtett Szemmel már úgy ült, mint dús terhü nő, Ki révedezve sejti már a rejtett Jövőt, mely szíve alján csendbe nő, Maga körül minden zajt elfelejtett, Lesiklott róla Gond, Tér és Idő Körötte durva, lármás utasok Tolongtak, s ő csak ült és olvasott. Néztem hevült arcocskáját merengve: Ki ...

Read More »