A versek oldala
Jöjjön Kosztolányi Dezső: Fényes arc a sötétben verse. Kerestelek, majd jöttek a deres telek és este lett, csak bódorogtam, mint a vak, nem is találtalak. Szétváltunk, mint peres felek, de most, tündökletes alak, magányomban börtönfalak éjére festelek. Olvass tovább
Kosztolányi Dezső: Szerenád A kormos égből lágy fehérség szitálja le üres porát. Didergve járok ablakodnál a hófehér nagy úton át. S amint megyek itt éji órán, lépésem mégsem hallható, mert zsongva, súgva, és zenélve halkan szitál alá a hó. S körülvesz engem, zordon árnyat egy hófehér, szelíd világ: angyalpárnáknak tollpihéje, zengő, szelíd melódiák, habpárna selymén […] Olvass tovább
Jöjjön Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd Latinovits Zoltán előadásában. Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szivünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár. Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több […] Olvass tovább
Sokak szerint ez Kosztolányi Dezső legszebb verse. Hajnali részegség Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam a munkát. Le is feküdtem. Ám a gép az agyban zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, csak forgolódtam dühösen az ágyon, nem jött az álom. Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, százig olvasva, s mérges […] Olvass tovább
Jöjjön Kosztolányi Dezső Mostan színes tintákról álmodom verse. Mostan színes tintákról álmodom. Legszebb a sárga. Sok-sok levelet e tintával írnék egy kisleánynak, egy kisleánynak, akit szeretek. Krikszkrakszokat, japán betűket írnék, s egy kacskaringós, kedves madarat. És akarok még sok másszínű tintát, bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat, és kellene még sok száz és ezer, és kellene még aztán […] Olvass tovább
Jöjjön Kosztolányi Dezső: Az áprilisi délutánon verse. Az áprilisi délutánon dalt hallani egyszerre, távol. Az illatos, japáni égből hull a napfény és hull a zápor. Tömjénez a tavasz a légben, virágos ágon kancsi fény ég. Kis, ideges lányok kacagnak, veri az ördög a feleségét. Nyilt arccal isszuk az esőt fel, agyunkba rózsaszínű láz kap. Vékony, […] Olvass tovább
Jöjjön Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani? a Kaláka előadásában. A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindíg, mindíg játszani, akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszívvel fontosnak látszani, nagykomolyan az asztalfõre ülni, borból-vízbõl mértékkel tölteni, gyöngyöt dobálni, semminek örülni, sóhajtva rossz ruhákat ölteni? A teljes verset ITT olvashatod el. Olvass tovább
Jöjjön Kosztolányi Dezső: Nők című verse. Nem kamasz-szerelem kis hevületében beszélek. Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól vallok, nõk, rokonaim. Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám, mint senki más, s szeretlek is benneteket. Zavarosak, mint én, termékenyek, mint én, zavaros források, melyekbõl aranyat mostam, igazi aranyat. Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok, de igazabbak […] Olvass tovább
Jöjjön Kosztolányi Dezső: Én mindíg temetek. Én mindíg temetek. Temetem a tegnapomat, s azt, ami most van, a fénykarikát, mi táncol a tollamon, míg szivem szavára eleven lehemmel lélekzem e verset. Temetem a jót, a rosszat, örökké, régi ruháimat, régi világomat, fiam játékait, pólyáját, mit a moly rág a padlás zugán, elhangzott szavakat, élőket, holtakat, […] Olvass tovább
Jöjjön Kosztolányi Dezső: Az iskolában hatvanan vagyunk verse. Az iskolában hatvanan vagyunk. Szilaj legénykék. Picik és nagyok s e hatvan ember furcsa zavarában a sok között most én is egy vagyok. Ez más, mint otthon. Festékszag, padok, a fekete táblácska és a kréta, a szivacs hideg, vizes illata, az udvaron a szilfa vén árnyéka s […] Olvass tovább
Kosztolányi Dezső: A kulcs Szobám kulcsát a tengermélybe dobták, és nem mehetek most haza. Egy tenger lett a távol, és tenger szívem panasza. E kulccsal zártam be aranyos üdvöm, e kulcs, e kulcs a babona. Most kriptakulcsa életemnek, mit nem találok meg soha. Azóta házam és hazám a tenger, s bennem a tenger szava él, […] Olvass tovább
Jöjjön Kosztolányi Dezső: Szerelmesek című verse. A fejüket a tenyerükbe véve úgy nézik egymást, mint akik nem látták már ezer éve, dajkálva lassan, elringatva gyöngéd, szép mozdulattal testük csodásan-égő drágagyöngyét, majd szájukat a csókhoz igazítják, keresve átkozott-zárt életüknek a nyitját, de tétováznak még, várnak sokáig, eltávolodnak, úgy tekintenek föl a messze mámor ködbe fúlt fokáig […] Olvass tovább